CREDO
"Lélek lép a lajtorján..."
Úton vagyunk.
Néha vízszintesen, olykor felfelé, esetleg keresztbe-kasul.
Van, amikor botorkálva, máskor önbizalommal teli lendülettel, sokszor némi toporgás után – de előbb-utóbb: lépünk.
Többnyire valami felé haladunk: egy lehetségesebb önmagunk irányába, vagy olyan élethelyzetek felé, amelyek új mintázatokat hoznak létre, és csendben újrahuzaloznak bennünket.
De vannak időszakok, amikor nem a választás, vagy a kitűzött cél, hanem a megszokás vezet. Amikor automatizmussá válik a mozgás, és reményvesztetten haladunk tovább,
mert a következő lépés iránya már nem érzékelhető, és csak a külső-belső köd, a bizonytalanság és megválaszolatlan kérdések szegődnek útitársainkká.
Ilyenkor sokat számít, ha van valaki, aki nem lép helyettünk, de segít abban,
hogy újra érzékelhetővé váljon az irány – akkor is, ha olykor még megremeg a lábunk, vagy ingoványos alattunk a talaj.
Ez a kísérői szerep az, amit pszichológusként vállalok; teret tartva a megértéshez,
segítve a rend megtalálását, megalkotását a belső folyamatokban, támogatva abban,
hogy a saját ritmusban - olykor sasszézva, szaladva, billegve, vánszorogva - tovább tudjunk, merjünk lépni.